Túlélni és megbocsátani, jó szomszédként élni az egykori ellenség mellett – mindez lehetséges, legalábbis Ludwigsfeld, egy második világháborús barakkokra és egy tömegsírra épült békés telep ezt példázza. A kis település egy egykori munkatábor helyére épült, a BMW-gyár által alkalmazott kényszermunkások és leszármazottaik a mai napig itt élnek.
München peremén, Feldmochingtól északra található egy pici, elszigetelt falu. A tősgyökeres müncheniek is alig hallottak róla, és még kevesebben tudják, hogy pontosan hol is van.
A falu mellett egy tömbházakból álló telep található. A fák mögött megbúvó, zöldövezettel elválasztott tömbök kétszobás lakásaiban fiatal családok és nyugdíjasok élnek. Bár a környék szerény, nyomor nincs: az épületek gondozottak, a füvet egyenletesre nyírták, graffiti nincs a falakon.
Nagy a csend. A hétköznap délelőttön, amikor ott jártunk, csak egy második világháborús, hárommotoros Junkers repülőgép zúgását lehetett hallani időnként.
Közelebbről szemügyre véve ezt a helyet feltűnik néhány furcsaság: öt különböző felekezetnek van temploma itt, ami elég szokatlan ilyen kis közösségekben. A körülbelül 250 család névtábláin pedig legalább ötven nemzetiséget lehet felfedezni: főleg ukránok, örmények, szerbek és lengyelek élnek itt, a németek abszolút kisebbségben vannak.
Amikor 13 évvel ezelőtt Socola Rozália Ludwidgsfeldre költözött, azt hitte, csupán egy házat vásárol, azt nem, hogy élete hirtelen fordulatot vesz. A vajdasági magyar nő fiatal lányként érkezett Németországba évtizedekkel ezelőtt, és azóta is a bevándorlók kihívásokkal teli életét éli: eleinte a német nyelvvel és az iskolában való helytállásért küszködött, azután a német társadalomba való beilleszkedéssel és a megélhetéssel. Mindig is érdeklődött a helyi közössége problémái iránt, így a helyi szintű politikában képviselő is volt.
Ludwigsfeldben összetartó és barátságos közösségre lelt, amely gazdag, de tragikus hagyományt őriz, és amelyet a müncheni hatóságok az utóbbi évtizedekben teljesen figyelmen kívül hagytak.
A második világháború alatt a német ipar állandó munkaerőhiányban szenvedett. Megoldásként a német hadsereg több millió embert gyűjtött össze az elfoglalt területekről, Ukrajnából, Fehéroroszországból, Lengyelországból és Oroszországból, és gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatta őket Németországban.
A „keleti munkások” (Ostarbeiter) többsége fiatal, 16 éves vagy még kevesebb volt. Nagyon sok nő is volt köztük. Szláv származásuk miatt a nácik alsóbbrendűként tekintettek rájuk, a munkaadóik pedig civil rabokként dolgoztatták őket. Nehéz körülmények között éltek, és minimális, vagy éppen semmi fizetséget nem kaptak a munkájukért.
A „keleti munkások” közül sokan a szövetséges erők bombázásai során lelték halálukat; másokat egyszerűen halálig dolgoztattak.
Pontosan azon a helyen, ahol most a takaros tömbházak állnak, a második világháború alatt egy, a Dachau koncentrációs tábor-komplexumhoz tartozó munkatábor állt, amelynek neve KZ-Aussenlager Allach. Az itteni rabok a közeli BMW-gyárnak dolgoztak, repülőgépmotorokat kellett készíteniük.
Mint Rozália csakhamar megtudta, a túlélőkön kívül gyakorlatilag senki sem ismeri a hely történetét. Kiadott volna egy közösségi lapot, és a táborról is cikket tervezett írni, de rá kellett döbbennie, a történelemkönyvek alig egy-két mondatot tartalmaznak a KZ-Aussenlager Allachról.
Így kutatni kezdett, a kis helyi lap pedig hamarosan ambíciózus közösségi projektté vált: történelemkönyvet írtak, történész-szakemberek felügyelete alatt.
Alexandra Falat és Lidia Bak a fák alatt üldögélve élvezik délutáni sziesztájukat. A kilencvenes éveikben járó hölgyek mosolyogva, alázattal beszélnek a múltról. Mindketten a KZ-Aussenlager Allach táborban dolgoztak a ’40-es években; barátságuk azóta tart.
Lidia Bakot tinédzser korában deportálták a varsói gettóba, a híres 1943-as felkelés után Krakkóba, majd Németországba vitték. Miután egyik táborból a másikba hurcolták, az amerikai csapatok megérkezését Ludwigsfeldben élte meg.
Barátnőjét, Alexandra Falatot Ukrajnából hozták keleti munkásként, és először 1942-ben lépett német területre. Két évig Berlin mellett dolgozott, ezután hozták Dél-Németországba.
Furcsának tűnhet, de Alexandra életét a tuberkulózis mentette meg; a szovjet csapatok érkezésekor ugyanis élet-halál között feküdt egy amerikai fennhatóság alatt álló kórházban.
A katonák a keleti munkásokat visszavitték a Szovjetunióba, otthon azonban nem fogadták őket kitörő örömmel: Sztálin árulókként és a társadalomra veszélyes elemekként kezelte őket. Sok hazatérőt kivégeztek, a többieket tizenöt évnyi kényszermunkára küldték Szibériába.
Miután családjuk elpusztult, országaik a Szovjetunió befolyása alá kerültek, Európa pedig romokban hevert, Baknak és Falatnak nem igazán volt más választása, mint raboskodásuk helyszínén maradni, ott élni és dolgozni.
A BMW-telepet MAN-ra nevezték át, a Marshall-terv részeként pedig a barakkokat lerombolták, és a mai tömbházakat építették a helyükre. A telep a háború utáni káoszban kallódó, bizonytalan státuszú, „hazátlan” személyek gyűjtőhelyévé vált.
Az életkörülmények természetesen nagyon különböztek a maiaktól: akár hat embert is bezsúfoltak egy lakrészbe; ráadásul a keleti munkásoknak gyakran azzal kellett szembesülniük, hogy egykori őreik, a kápók és családjaik is velük élnek.
Alexandra Falat és Lidia Bak nem mesél túl sokat ezekről a hatalmas társadalmi feszültségekkel, személyes tragédiákkal terhes évekről. Folyton azt ismételgetik, mindenki egyforma volt a szegénységben, fáradtságban, és hálát érzett amiatt, hogy egy kis helyet a magáénak tudhatott. Senkit nem érdekelt a politika, az életnek tovább kellett mennie – mondják.
Viszont amint megpróbálják kikerülni a kérdéseket, gesztusaik rettenetes fáradtságról és nyomasztó apátiáról árulkodnak. Azokban az években a kevés túlélő még mindig a megélhetéséért, a napi betevőért küszködött, és ahelyett, hogy bosszút forraltak volna, minden erejükkel megpróbálták maguk mögött hagyni a háború szörnyűségeit.
Olliver Krmadjian a következő generáció tagja, egy örmény fogoly fiaként nőtt fel Ludwigsfeldben. Foglalkozását tekintve zenész: basszusgitáros volt egy kis rock’n’roll csapatban, a The Jaguarsban, ugyanakkor jó néhány éve vezetője a Ludwigsfeldi Kulturális Egyesületnek. Krmadjian úr a hatvanas éveiben jár, vidáman, tökéletes angolsággal mesél gyermekkoráról.
Az első évek zűrösek voltak – mondja. A különböző nemzetiségek közötti történelmi feszültségek konfliktusokat szültek, és persze ott voltak az egykori kápók is. Ennek ellenére sosem volt erőszak, az egykori börtönőrök megértették, hogy vagy elköltöznek, vagy megpróbálnak minél inkább a háttérbe húzódni és beilleszkedni a túlélés reményében.
A gyakran fagyos hangulat ellenére senki sem tilthatta meg a gyerekeknek, hogy együtt játsszanak. A közöttük szövődött barátságok jelentették az első lépést a megbékélés útján. Miközben a gyermekek együtt cseperedtek fel, a szülők is elkezdtek összejárni, a közösség pedig lassan felvette a mai formáját: Ludwigsfeld zárt, de barátságos hely lett, ahol a tolerancia és egymás kultúrája iránti kölcsönös tisztelet alapszabály.
Időről időre hátborzongató felfedezéseket is tettek: a kis Olliver egyszer játék közben egy csontot talált. „Nézd, dinoszaurusz-csont!” – szaladt az apjához. Csontok a mai napig is fel-felbukkannak, és nem jó ötlet mélyre ásni a szomszédos sporttelepen sem: úgy tudni, a milliméteres pontossággal gondozott gyep alatt hatalmas tömegsír található.
A szóbeszédeket leszámítva kevés látszik Ludwigsfeld történelméből. Rögtön a telep déli sarkán gyönyörű orosz ortodox fatemplom áll, amelyet a keleti munkások több ezer kilométeren keresztül, táborról táborra hurcoltak magukkal, mivel – amint Alexandra Falat megjegyzi – „az embernek muszáj legyen temploma”.
Az események másik tanúja a ludwigsfeldi tábor legutolsó barakkja. A sportpálya melletti épületben működött egykor az SS-tisztek kantinja, majd mozi és egy étterem kapott helyet benne. Ma az épület elhagyatott, a helyi sportklub használja öltözőként és zuhanyzóként, valamint a helyi önkormányzat felszereléseit tartják itt.
A helyieknek 15 évnyi küzdelem után sikerült emléktáblát elhelyezniük a volt barakk falán. Most pedig a kulturális egyesület azt reméli, sikerül meggyőzniük a BMW-t, a MAN-t és a MTU-t, vagyis mindazokat a cégeket, amelyek annak idején sokat nyertek az olcsó munkaerőn, hogy anyagilag is támogassák őket, és az épületet kulturális központtá alakítsák át a Ludwigsfeldben élők számára.
A csapat:
Nela Lazarevic, (fotós)
Sipos Zoltán (riporter)
Laura Selz (fordító)
A riport a müncheni Deutsche Journalistenschule által szervezett, International Networker: Summer School for Online and Multimedia Journalism című nyári egyetemen készült. Az angol és a német verzió a nyári egyetem honlapján, a román változat pedig a Hotnews.ro-n olvasható.
A programot a Robert Bosch Alapítvány támogatta.
